Na, hol is kezdjük? Nicole Kidman új filmje, a Jókislány, épp annyira merész és fülledt, mint egy langyos nyári este ventilátor nélkül – vagyis épp csak megpróbál valami lenni, de nem igazán sikerül neki. Mert valljuk be: amit a film próbál eladni „modern vágyanalízisnek” és „munkahelyi szatírának,” az valójában inkább egy kiszámítható, közhelyekkel teli mozgóképes kísérlet arra, hogy Verhoeven és Lyne mesterműveit egy steril, 21. századi környezetbe helyezze.

Kidman természetesen hozza a formáját. Hozzá van szokva, hogy a képernyőn valami sokkal jobbat érdemelne, mint amit a forgatókönyv kínál neki. Ezúttal kendőzetlenül mutatja be Romy szerepében azt, amit sok ember titokban szeretne megtenni – de soha nem mer. Harris Dickinson viszont nemcsak a „forró gyakornok” szerepében csillog, hanem egy kicsit mélyebb karaktert is próbál adni Samuelnek – bár a forgatókönyv ezt legfeljebb halvány próbálkozásként támogatja.

De azért legyünk őszinték: a humor, amivel a film próbálja oldani a feszültséget, néhol működik. Szükség is van rá, hiszen ki akarja véres komolysággal végignézni, ahogy egy házas nő a nála feleannyi idős gyakornokkal kezd viszonyt a cég irodájában? Senki.

Az egész film olyan, mint egy gyermeki próbálkozás: a szándék talán nemes, de a végeredmény kiábrándító. A tiltott viszony alá-fölérendeltségi dinamikáját nagyjából olyan mélységben tárja fel, mint amikor a TikTokon ráböksz egy videóra, de aztán inkább továbbgörgetsz. Nem mond semmi újat, nem mutat semmi váratlant.

És akkor ott van a befejezés, ami egy szedett-vedett pszichológiai elemzésbe fullad – mintha a rendező se tudta volna, hogyan kellene lezárni ezt az egész vágy-bukás-történetet. Az odabiggyesztett „powerplay” pedig inkább kínos, mint meglepő.

Érdeme-e megnézned?
Azt te tudod, de szólok, a Jókislány nem fogja megváltani az erotikus thrillerek világát. Inkább egyfajta felhígított, poszt-MeToo próbálkozás, ami nem elég bátor ahhoz, hogy igazán mélyre ásson, és nem elég provokatív ahhoz, hogy emlékezetes maradjon. Kidman és Dickinson játéka az egyetlen, ami mentheti a filmet, de ettől még nem lesz jó.

Megéri-e a mozijegy árát?
Nos, csak akkor, ha kíváncsi vagy, milyen lenne egy munkahelyi szatíra, amit a Netflix legolcsóbb kategóriájából emeltek át. Egyébként pedig inkább nézd újra az Elemi ösztönt vagy az Egy tisztességtelen ajánlatot. Azok legalább nem próbáltak többnek látszani, mint amik.