Vasárnap a mi kis községünkben, Bucsután egyszerre csengett harangszó, vásári zsivaj, gyerekzsivaj és a nyílvesszők suhanása. Falunap, búcsú, többgenerációs családi nap – és mi ott voltunk, íjakkal, felszereléssel, történetekkel és persze szívvel-lélekkel.

Az íjászat sokszor több a sportnál. Olyan, mintha egy láthatatlan híd lenne múlt és jelen között. És ezen a napon megint megtapasztaltam, mennyi szív dobban együtt, amikor valaki kézbe veszi az íjat először, vagy épp nosztalgiával mesél róla.

Egy kedves úriember odalépett hozzánk: unokáit hozta, de közben a saját gyermekkoráról mesélt. Arról az ámulatról, ahogy gyerekszemmel figyelte az íjászokat. Aztán ott volt egy kislány, aki életében először próbált csigás íjat – és többé le sem akarta tenni. Volt, aki számszeríjhoz szokott, de most hagyományosat vett a kezébe, más pedig a vadászreflex íjakban találta meg a saját varázsát.

És közben beszélgettünk. Nem csak arról, hogy miben más egy tradicionális és egy modern íj, hanem arról is, hogy mit jelent tisztelettel bánni az íjjal – hogy az is tiszteljen téged. Az íjászat ilyenkor már régen nem a nyílról szól. Hanem útról. Kapcsolódásról. Időről és időtlenségről.

A gyerekek és a felnőttek nevetése egyaránt szállt a levegőben. Holi-poros lufik pattantak, színek ragyogtak az arcokon és a szívekben is. Mindenkinek volt egy kis története, amit jó volt hallani, és amiből mi is tanultunk valamit.

A program teljes lett: volt bemutató, lövetés, tanítás és mesélés. És mi is ott voltunk – nem csak azért, hogy mutassunk valamit, hanem hogy meghallgassunk, figyeljünk, és együtt legyünk. Mert ez az íjászat igazi értelme: a közösség.

Hálásan köszönjük Bucsutának, György Noémi polgármesternek a meghívást, a Szent Sebestyén Íjász Alapítványnak a gyermekek számára biztosított gyakorló íjakat, és mindenkinek a mosolyokat. Ezekből épül a jövő.

És mi már alig várjuk a következő találkozást.