Van egy pont, amikor az ember elengedi a sablonos sajtóbeharangozókat. Mert az Íjászat Napja nem „csak egy program”, hanem egy közös álom, amit hónapok óta próbálunk összehozni legjobb barátnőmmel, a fogadott anyámmal. És ha őszinte akarok lenni: ez egy folyamatos hullámvasút.

Az előkészületek nemcsak papírmunkát és telefonokat jelentenek, hanem számtalan falnak futást. Olyan leveleket, amikre soha nem érkezik válasz. Olyan cégeket, akik udvariasan elutasítanak. És olyan pillanatokat, amikor az ember elgondolkodik: minek is csinálom? De aztán jön egy „igen”, és az minden fáradtságot megér.

A polgármester asszony például az első perctől kezdve partner volt. Nem csak szóban, hanem tettekben is. Ez ritka ajándék egy szervezőnek, mert a legtöbb helyen inkább a kifogásokat szállítják, mintsem a megoldásokat. És a Magyar Íjász Szövetség (MISZ) részéről is hasonló tapasztalatom van: nyitottság, együttműködés, valódi segítőkészség. És közben mennyire sokat elmond egy cégről, egy vállalkozóról, mikor még válaszra sem méltatják az embert. Ott derül ki igazán, ki mennyire tartja fontosnak a közösséget, a sportot, a hagyományt – és ki az, aki csak a pénzért csinálja.

Szomorúan konstatáltam, hogy rengeteg örömversenyt szerveztek az Íjászat Napjára, de nem beágyazva, hanem önálló „rendezvényként”. Pedig az íjászat napjának nem arról kellene szólnia, hogy mindenki a maga kis pecsenyéjét sütögeti, hanem arról, hogy megmutassuk: milyen is ez a sport.
Nem az utánpótlásról kellene szólnia? A kételyek eloszlatásáról?
Amikor megláttam a kezdeményezést, őszintén örültem: de jó, végre sokan, sokfélét be tudunk mutatni a közönségnek, az ország számos pontján, egy időben. Aztán jöttek a telefonok: „Ne haragudj, versenyen leszek.” És közben egész évben megy a sírás, hogy „nincs utánpótlás”.
Ez így egy ördögi kör, amit saját magunk generálunk.

Az eredeti ötletet épp emiatt kellett elvetni. Egy olyan napból, ami szép és változatos lehetett volna, most az utolsó pillanatban készül egy szintén nívós, de szerényebb rendezvény. Mert hiába akarok én íjkészítőkkel beszélgetni, hagyományőrzőkkel találkozni, sokat megélt íjászokkal sztorizni – ha ők nem szeretnék ezt. Akik végül mellénk álltak, azoknak hálás vagyok. Aki pedig még csatlakozna, annak üzenem: bátran vegye fel velem a kapcsolatot, mert van még hely a programban.

Fontos hangsúlyozni: ez a nap teljes egészében magánszemélyként, önköltségesen készül. Nekem ez most tökéletes tanulópénz és áldozat: először is, mert hiszek abban, hogy érdemes; másodszor, mert így saját bőrömön tapasztalom meg, mivel fog járni a létrehozás alatt álló egyesület működtetése.

Számomra az íjászat napja arról szól, hogy mégiscsak lehet együtt csinálni valamit. Hogy a falak mögött emberek vannak, és ha kitartóan keresed, megtalálod a társaidat. És persze arról is, hogy aki egyszer átélte a vessző suhanását, a céltábla puffanását, az tudja: ez nem sport, hanem életérzés.

Lesz a programban verseny is, nálunk is: két kategóriában. Az íjászoknak komolyabb, az érdeklődőknek játékosabb formában – de egyik sem minősítő verseny. Szeretnénk komolyabb nyereményeket is átadni, de valljuk be: ez egy igen költséges sportág, így e téren teljesen a támogatókban bízom.

Ez a beharangozó nem a programot sorolja, nem a percre pontos időrendet hozza (az úgyis kint lesz majd mindenhol). Ez inkább egy vallomás: a kudarcokból, a sikerekből, a bizonytalanság és a bizonyosság állandó váltakozásából született.

És hogy mi lesz október 4-én? Lesz egy nap, amikor a falu közössége, az íjászok és a kíváncsiskodók egy helyen állnak majd. Nem tökéletesen, nem hibátlanul, de őszintén. És nekem ennyi már elég, mert tudom: ez az Íjászat napja nemcsak a célba találásról, hanem rólunk szól.

Akik hisznek benne...

Külön köszönöm a György Noémi polgármester asszonynak, aki az első perctől kezdve mellettünk állt, a Magyar Íjász Szövetségnek, Soós-Horváth Diánának hogy számos teendői mellett rengeteg időt szánt rám, hogy mindent átbeszéljünk, a támogatását és a bizalmat. A ZALACO Sütőipari Zrt.-nek, hogy kezdeményezésünk mellé állt, valamint minden helyi segítőnek és partnernek, aki hozzátette a maga részét. Akár apró, akár nagy segítség, számomra mindegyik aranyat ér és biztosak lehetnek benne, hogy nem felejtem el a nevüket.