Ma kénytelen voltam busszal menni a városba. Már ez önmagában egy büntetés, de az élet úgy gondolta, dob egy extrát: a kerülőutas iskolajárat jött. Tudtam, hogy baj lesz, de amit kaptam, az felülmúlta a legrosszabb rémálmaimat is.

Mögöttem egy tinédzser előkapta a dezodort, és befújta magát. „Nem sokat, csak kicsit” – mondta. Ha ez neki a kicsi, akkor őszintén kíváncsi vagyok, a sok mikor jön el, és ahhoz vajon már gázmaszkot osztanak-e a környezetnek. Az orromat olyan szirupos, műédes bűz támadta meg, hogy reflexből ablakot nyitottam, közben meg kibukott belőlem: „ez qva büdös”. Mert az volt. Ez nem vélemény, hanem tény.

És mire kezdett volna kitisztulni a levegő, jött a következő csapás: ellepték a buszt a tizenévesek. Nem, nem kirándulni mentek. Ez volt a mindennapi menetrendjük: zaj, üvöltés, egymás túlordítása. A hangerő olyan volt, mintha egy stadionban ültem volna, csak a szurkolás helyett egy végtelenített „bazdmeg”-szimfóniát kaptam.

És akkor ott ültem, néztem őket, és komolyan elgondolkodtam: tényleg ez lesz a jövő? Ez a generáció, amelyik minden második szavát káromkodásra pazarolja? Persze, tudom, mi sem voltunk szentek. Nekünk is kicsúszott egy-egy csúnya szó, ha elszakadt a cérna. De az más. Ott volt egy határ. Most nincs. Most csak zaj van, bűz van, káosz van.

A legdurvább, hogy közben senki nem szól rájuk. Mert minek? Úgyis csak megkapod, hogy „mindenki így beszél”. A szülők sokszor örülnek, ha a gyerek hazajön, és nem egy képernyőbe merülve töltötte az egész napot. A tanárok fásultak, a társadalom vállat von. Így lassan természetessé válik, hogy a közbeszéd lecsúszik a kocsma szintjére – csak most már nem az alkoholisták, hanem a 14 évesek tolmácsolásában.

És közben persze ott van a másik oldala is: az illatfelhő. A túlzott parfüm, a dezodor-mérgezés, a „jó illat = sok illat” logika. A világ tele van influencerrel, beauty-tippek millióival, de a gyerekeknek senki nem magyarázza el, hogy az „elegancia” nem egy liter édes bűz a hónalj alatt.

A busz így lett a társadalom tükre. Zaj, bűz, nihil. És ott ültem, és úgy éreztem: ez nem egy sima közlekedési eszköz, hanem egy próbaelőadás arról, hogyan fog kinézni a jövő. És tudod mit? Már fel sem háborodunk igazán. Csak ülünk, szívjuk a bűzt, hallgatjuk a szlenget, és belül suttogjuk: ennyi volt, gyerekek.