Magyarországon nőnek lenni életveszélyes.
Eddig kerültem, hogy erről itt beszéljek. Hogy hagyjam a „nehéz” témákat máshol, másoknak. De kérdem én: mi értelme ennek az egész platformnak, ha akkor, amikor igazán számít, csak veszek egy nagy levegőt… és hallgatok?

Úgy, hogy pontosan tudom, mit jelent nőként rettegni.
Mit jelent, amikor az, akivel együtt élsz, bánt – és a hatóság csak vállat von.
Mit jelent, amikor segítséget kérsz, és a válasz az, hogy „amíg vér nem folyik, nincs mit tenni”.

Tegnapelőtt egy nő meghalt Bácsalmáson.

A volt partnere megölte. Majd életveszélyesen megkéselte a 11 éves gyereküket.
Ezután öngyilkos lett, hogy „elkerülje a felelősséget”.

De tudjátok, kik még felelősek?

• A magyar állam.
• A hallgató igazságügyi miniszter.
• Az évek óta semmittevő döntéshozók.
• Az a rendszer, ami asszisztál ahhoz, hogy egy nő csak akkor számít áldozatnak, ha már folyik a vér.

Ez nem egyedi eset.
Ez nem tragikus balszerencse.
Ez rendszer.

• Hetente legalább egy nő meghal Magyarországon a (volt) partnere által.
• A rendőrségnek nincs nyilvános statisztikája a nőgyilkosságokról.
• Az államnak nincs hatékony rendszere a párkapcsolati erőszak áldozatainak védelmére.
• Az Isztambuli Egyezményhez úgy viszonyulnak, mint ellenséghez – nem mint életmentő eszközhöz.

Elegem van abból, hogy a hatóság csak akkor „kapcsolódik be”, amikor már késő.
Elegem van abból, hogy a nőknek bizonyítaniuk kell, hogy félnek.
Minden egyes gyilkosság, amit nem előzött meg intézményi beavatkozás, állami bűnpártolás.
Minden hallgatás, minden semmittevés további nő és családgyilkosságokhoz vezet.
Tuzson Bence az igazságügyi miniszter elárulja a magyar nőket azzal, hogy hallgat.
Még egy nyomorult közlemény sem telik tőle. Nulla empátia. Nulla felelősségvállalás.

Aki ma nő ebben az országban, az tudja, hogy a rendszer nem védi meg.
Nem azért félünk, mert gyengék vagyunk, hanem mert egyedül hagynak minket.