Ma betöltöttem a 36-ot. Öregebb lettem egy évvel. Nincs nagy csinnadratta, nincs tűzijáték, csak én, a gyerekeim, a hétköznapok káosza, és az a felismerés, hogy nem kell bocsánatot kérnem azért, aki lettem.

Ma is hétköznap van: korán keltem, hogy mire felkelnek a gyerekek, letudjam a gép előtt a dolgom. Napközben még vár ránk egy kör bevásárlás a sulira – mennyire nincs hozzá kedvem –, az októberi rendezvény előkészületeinek folytatása, aztán a szokásos napi teendők. Ez is csak egy nap, mint a többi.

Harminchat év alatt megtanultam, hogy az élet soha nem olyan, mint amit kitalálunk tizenhat évesen a fejünkben. Van benne szerelem, ami kifakul, barátság, ami árulásba fordul, és gyerekek, akik mindent felforgatnak – a legszebb értelemben. Nincs benne tökéletesség, nincs benne idill. Van viszont fáradtság, újrakezdés, küzdelem és egy rakás olyan pillanat, amikor csak azért állsz fel, mert nincs más választásod.

Szeptember elsején négy gyereket indítok iskolába. Négy táskát, négy cipőt, négy külön lelket kell egyszerre összefogni – és közben magamat is. Ez az igazi teljesítmény, nem az, amit a külvilág elvár, hanem az, amit minden nap az asztalra teszek.

A 36. évem arról fog szólni, hogy nem kérek bocsánatot. Nem kérek bocsánatot azért, mert hangosan kimondom, amit mások csak suttognak. Nem kérek bocsánatot azért, mert néha túl sok vagyok, vagy éppen túl fáradt. És főleg nem kérek bocsánatot azért, mert az életem nem felel meg a „szép Insta-sztorik” szabályainak. Mivel már tisztán látom a célt, az utat kitakarítom: végleg rendet rakok az életembe. Ahol vessző van, oda pont kerül. A kérdések helyére válasz. A közvélemény ezek miatt pedig továbbra sem érdekel.

Ez az én valóságom. Négy gyerekkel, egy rakás káosszal, és azzal a szabadsággal, hogy őszinte lehetek.
Ez a legnagyobb ajándékom a 36-hoz.